Valamelyik nap jöttem haza és éreztem, hogy valahol már üzembe helyezték a kályhát. Egyből az jutott eszembe, hogy én mennyire utálom a telet. 

Már a délután közepétől sötét van és ettől nagyjából egyből aludni akarok (mint a csirkék). Minden nap arra várok, hogy legyen már újra világos.

A hideg miatt alig megyek az utcára, de ha még is akkor a lábaim ezt nem nagyon értékelik. Nekem csak a két combom szokott fázni úgy isten igazán. Persze a többi testrészem se érzi magát szaunában, de a combom járja meg a leginkább. 

A hideg miatt a kezeim se ússzák meg túlságosan. Legtöbbször kesztyűben, zsebben cipelem magammal őket (bárhova is megyek), de ha eljön az a bizonyos pillanat az életemben amikor elő kell venni minimum az egyiket (még ha csak a kaput is kell kinyitnom) akkor már érzem, hogy ezt nem fogom nagyon értékelni. 

Mindig sikerül megcsúsznom. A jég nagy átka, hogy csúszik (Sherlock vagyok tudom). Szerencsére elesni nem szokásom, de az a pár pillanatnyi mini szívroham nem esik jól amikor a testem úgy dönt, hogy akkor ő most nem marad stabilan a talajon. 

Azért van pár jó dolog is a télben, mégha nem is annyi mint amennyi jó lenne nekem. Ilyenkor előjön a tea ivós énem. Emellett például olyan képeket is lehet csinálni amiket másik évszakban nem. 

Biztos van még jóval több jó és rossz oldala a télnek, én csak összeírtam, hogy nekem mi ugrik be elsőnek erről az időszakról. 
E.M.